szétesve*

Nem voltam egyedül, és nem is leszek, mégis mostmár magányos vagyok. Barátokkal lehetek, és nem is kéne semmi mást tennem, csak saját magam adni. De már ahhoz sincs erőm. Semmit nem segít ha itthon ülök, bámulom a tájat, és próbálom nem észrevenni, hogy erős sorvadást érzek a szívemből kisugározva az egész testemben. A legeslegrosszabb mégis az, hogy a szivemben megmagyarázhatatlan boldogság van. Az én lelkem és az övé bennem még mindig egy. És akárhányszor arra gondolok, hogy ez nincs így, hogy nem kellek, nem szeret, nem akar látni.. akkor a boldogság helyét elviselhetetlen fájdalom veszi át. Becsapnak az ösztöneim, erősen elakarják velem hitetni, hogy mi egyek vagyunk, pedig már csak én vagyok, ő nincs sehol. Nem tesz boldoggá az sem ha bárkit megkaphatok ha az egyetlen aki kell nem lehet többé az enyém. *